A zsidó Marx Henrik Károly 1818 május 5-én
született Trierben, Poroszország Rajnavidék
nevû tartományában (Ma Németország).
Anyja, Henrietta Pressburg Hollandiából származott,
és mint Károly apja, zsidó rabbik hosszú
sorának leszármazottja volt.
Az alábbi fordítás alapja:
Marx És Engels összegyûjtött mûvei,
1.Kötet, Berlin DDR 1976, 347-377 oldal.
Íródott: 1843 augusztus-december. (25 éves
korában) Megjelent: Német-francia évkönyvek,
1844 február
1. Brúnó Bauer: "A zsidókérdés",
Braunschweig 1843. 2. Brúnó Bauer: A mai zsidók
és keresztények képessége a szabadságra.
Huszonegy ív Svájcból, kiadó Georg
Herwegh. Zürich és Winterthur, 1843, 56-71. oldal
I.
Brúnó Bauer: "A zsidókérdés",
Braunschweig 1843. A német zsidók egyenrangúságra
törekednek. Milyen egyenjogúságra? Az állampolgári,
a politikai egyenjogúságra.
Brúnó Bauer így válaszol: Senki sem
egyenrangú politikailag Németországban. Mi
magunk sem vagyunk szabadok. Hogy szabadítsunk föl
benneteket? Ti zsidók önzõek vagytok, ha magatoknak,
mint zsidóknak külön egyenjogúságot
akartok. Mint németeknek Németország egyenjogúsításán
kellene fáradoznotok, mint embereknek az emberek egyenrangúságának
elérésén és különös
nyomásotokat és szégyeneteket nem mint a
szabálytól való kivételt hanem a szabály
bizonyítékaként kellene éreznetek.
Vagy a zsidók a keresztény alattvalókkal
kívánnak egyenlõek lenni? Így elismerik
a keresztény állam jogait, és elismerik jogát
az általános elnyomásra. Miért zavarja
õket az õ külön elnyomásuk, ha
az általános elnyomás tetszik nekik? Miért
érdeklõdjön a német a zsidó jogai
iránt, ha a zsidó nem érdeklõdik az
õ jogai iránt?
A keresztény állam csak elõjogokat ismer.
A zsidónak benne elõjoga, hogy zsidó legyen.
Zsidóként olyan elõjogai vannak, amelyek
keresztényeknek nincsenek meg. Miért akar olyan
jogokat, amelyek neki nincsenek meg de a keresztényeknek
megvannak?
Ha a zsidó magát a keresztény államban
jogokkal akarja felruházni, azt kívánja,
hogy a keresztény állam föladja vallási
elõítéleteit. Õ, a zsidó földja
saját vallási elõítéleteit?
Van-e joga arra, hogy mástól a saját vallási
elõítéleteinek a feladását
kívánja?
A keresztény állam nem tudja a zsidót egyenrangúvá
tenni. de a zsidót, teszi Bauer hozzá, nem is lehet
lényében egyenjogúsítani. Amíg
az állam keresztény és az zsidó zsidó,
sem az egyik nem képes a másikat egyenjogúsítani,
sem a másik azt fogadni.
A keresztény állam csak a keresztény állam
módján tud a zsidókkal bánni, azaz
nekik megengedni a többi lakostól való elkülönülést,
de rá más külön területek nyomását
kifejteni annál inkább, mert a zsidó vallásilag
különáll az uralkodó vallásoktól.
De a zsidó is csak a maga módján tud az államhoz
viszonyulni, azaz idegenként, amennyiben a tényleges
nemzetiséggel a maga kaméleonnemzetiségét,
amennyiben a tényleges törvényekkel szemben
a saját vélt törvényeit helyezi, amennyiben
jogot formál magának az emberiségtõl
való elkülönülésre, amennyiben alapvetõen
nem vesz részt a történelem folyásában,
amennyiben olyan jövõn csügg, amelynek semmi
köze az emberiség jövõjéhez., amennyiben
magát a zsidó nép részének
tartja és a zsidó népet a kiválasztott
népnek.
Mireföl tehát kéritek ti zsidók az egyenjogúságot?
Vallásotok miatt? Az az államvallás halálos
ellensége. MInt állampolgárok? Németországban
nincsenek állampolgárok. Mint emberek? Ti éppolyan
kevéssé vagytok emberek, mint azok akikhez szóltok.
Bauer újra föltette az zsidók egyenjogúságának
a kérdését, miután az eddigi kérdésfelvetést
és az arra adott válaszokat megkritizálta.
Milyen a zsidó, aki egyenjogúságot kér,
milyen a keresztény állam, akitõl ezt kéri?
Erra a zsidó vallás kritikájával válaszol,
elemzi a zsidóság és kereszténység
vallási ellentétét, elemzi a keresztény
állam tulajdonságait, mindezt bátran éles
elmével, alaposan, írásmódja éppolyan
precíz mint energikus.
Hogy oldja meg tehát Bauer a zsidókérdést?
Megoldása egy kérdés föltevése.
A zsidókérdés kritikája a válasz
a zsidókérdésre. Az eredmény összefoglalása
a következõ:
Elõször magunkat kell ahhoz egyanrangúsítani,
hogy másokat egyenrangúvá tegyünk.
A keresztények és zsidók közti ellentét
legmerevebb formája a vallási ellentét. Hogy
oldható meg egy ellentét? Úgy, hogy lehetetlenné
tesszük elõfordulását. Hogyan teszünk
egy vallási ellentétet lehetetlenné? Úgy,
hogy megszüntetjük a vallást. Amikor a zsidó
és a keresztény vallásukban csak az emberi
elme egy fejlõdési fokát úgy látja,
mint egy kígyóbõrt, amelyet a történelem
levetett, és az ember a kígyó, amelyen az
a bõr volt, akkor viszonyuk többé nem vallási
ellentét, hanem csak egy kritikus tudományos, egy
emberi viszony. Akkor az egy tudományos egység lesz.
A tudományos ellentéteket viszont a tudomány
oldja meg.
A német zsidó problémája a politikai
egyenrangúság hiánya és a hangsúlyozott
kereszténység. Bauer szemében a zsidókérdésnek
általános, a német viszonyoktól független
jelentése van. Az állam és a vallás
viszonyának kérdése, a vallási elõítélet
ellentmondásaié és a politikai egyenjogúságé.
A vallástól való függetlenséget
feltételként tekinti, mind a zsidóét,
aki politikailag egyenrangú akar lenni, mind az államét,
amely egyenrangú akar lenni és egyenrangúsítani
akar.
"Jó, mondjuk. és maga a zsidó is azt
mondja, a zsidót nem zsidóként kell egyenrangúsítani,
nem mert zsidó, nem mert olyan általános
emberi elvek alapján jó erkölcsei vannak, hanem
lépjen háttérbe a zsidó az állampolgár
mögött és legyen állampolgár, annak
ellenáre, hogy zsidó és az is kell hogy maradjon,
aza zsidó marad annak ellenére, hogy állampolgár
és átlagos emberi körülmények között
él; zsidó és korlátolt lénye
végül és utoljára legyõzi emberi
és politikai kötelességeit. Az elõítélet
megmarad, noha azt általános elvek túlszárnyalják.
De mivel marad, ez minden mást túlszárnyal.
" "Kétkedõ módon, a látszat
szerint a zsidó az állam életében
zsidó maradhatna. A látszat tehát, ha zsidó
akarna maradni, lenne a lényeg és gyõzne,
azaz élete az államban csak látszat és
pillanatnyi különbség lenne lénye és
a szabály ellenére. ("A mai zsidók és
keresztények képessége arra, hogy szabadok
legyenek", 'Huszonegy ív', 57. oldal.)
Hallgassuk meg másfelõl, mit mond Bauer az állam
feladatáról.
"Franciaország" - mondja - nemrég (A képviselõtestület
tárgyalásai 1840 december 26-án) " a
zsidókérdést illetõen - valamint minden
más politikai kérdésben - egy olyan életet
helyezett kilátásba, amely szabad, de szabadságát
a törvények megkurtítják, vagyis látszattá
teszik, a másik oldalon viszont szabad törvényeinek
szavai ellentmondanak." (Zsidókérdés,
64. oldal)
"Az általános szabadság Franciaországban
még nincs törvénybe iktatva, a zsidókérdés
sincs még megoldva, mert a törvény által
garantált szabadság - hogy a polgárok egyenrangúak
- az olyan életben, amelyet vallási elõnyök
uralnak és szétosztanak, korlátozva van és
az életnek ez a csökkentett szabadsága visszahat
a törvényre és arra kényszeríti
azt, hogy a szabad polgárokat elnyomókra és
elnyomottakra ossza föl. "(65. o.)
Mikor lenne a zsidóprobléma tehát Franciaországban
megoldva?
"A zsidónak például meg kellene szûnnie
zsidónak lenni, mert akkor saját törvénye
nem akadályozhatná meg, hogy állampolgári
kötelességeinek eleget tegyen, azaz például
szombaton a képviselõgyûlésre menjen
és részt vegyen a nyilvános tárgyalásokon.
Minden vallási elõjogot, mint például
egy kivételezett egyház kiváltságait
el kellene törölni, és ha többen, vagy a
túlnyomó többség úgy gondolja,
hogy vallási kötelességeit teljesítenie
kell, akkor az mint tiszta magánügy az õ dolguk
kell hogy legyen." (65.oldal). "Ha nincs kivételezett
vallás akkor nincs vallás sem. Vegyük el a
vallástól a kizáró erejét és
akkor megszûnik létezni." (66.oldal). "
Éppúgy, ahogy Martin du Nord úr abban a javaslatban,
hogy a vasárnapot a törvényekben többet
ne említsék meg, azt a szándékot látta,
hogy a kereszténység szûnjön meg, Ugyanolyan,
teljesen alapos joggal az a nyilatkozat, hogy a szabbattörvény
a zsidókra többet nem kötelezõ, a zsidóság
feloszlatásával egyenértékû."
(71.o.)
Bauer tehát egyrészt azt kívánja,
hogy a zsidó a zsidóságát, általában
az ember a vallást föladja azért, hogy ismerjék
el egyenrangú állampolgárnak. Másrészt
õ ennek következményeként a vallás
politikai feladását a vallás feladásával
teszi egyenlõvé. Az az állam, amely a vallást
megköveteli, még nem valódi állam.
"Mindazonáltal a vallási elképzelés
garanciákat ad az államnak. De melyik államnak?
Milyen fajta államnak?" (97.o.)
Ezen a ponton lesz a zsidókérdés egyoldalú
fölfogása látható.
Egyáltalán nem elég megvizsgálni:
"Kinek kell egyenrangúvá tenni ? Kit kell egyenrangúvá
tenni? A kritika egy harmadik kérdéssel kellett
hogy foglalkozzon. Azt kellett megkérdeznie: Miféle
egyenrangúsításról van szó?
Milyen feltételek alapulnak a kívánt egyenrangúsításon?
A politikai egyenrangúsítás maga volt elõször
a zsidókérdés elsõ kritikája
és valódi megoldása a "kor általános
kérdése".
Mert Bauer ezt a kérdést nem ezen a szinten teszi
föl, ellentmondásokba bonyolódik. Kérdéseket
vet föl, melyek megoldása nem tartozik feladatai közé
és olyan feladatokat old meg, amelyek kérdését
megválaszolatlanul hagyják. Ha Bauer azt mondja
a zsidóegyenjogúsítás ellenzõinek:
" Hibájuk csak az volt, hogy a keresztény államot
tekintették az egyedül üdvözítõnek
és azt nem vetették ugyanannak a kritikának
alá, mint aminek a zsidóságot alávetették.
(3. oldal), így Bauer hibájának mi azt tartjuk,
hogy õ csak a ' keresztény államot' és
nem az 'államot, mint olyat' kritizálja, azonkívül
nem vizsgálja meg a politikai és az emberi egyenjogúsítás
viszonyát és emiatt olyan feltételeket állít
föl, amelyek csak azzal magyarázhatók, hogy
összekeverte a politikai egyenjogúsítást
az általános emberivel. Ha Bauer megkérdezi
a zsidót: Van--e álláspontotok szerint jogotok,
a politikai egyenjogúságot kérni, akkor mi
megfordítjuk a kérdést: Van a politikai egyenjogúsítás
álláspontjának joga ahhoz, hogy a szidóktól
a vallás föladását és egyáltalán
az embertõl a vallás föladását
követelje?
A zsidókérdésenek van egy másik változata
attól függõen, hogy melyik államban
van a zsidó. Németországban, ahol nincs politikai
állam, nincs állam, mint olyan, a zsidókérdés
teljesen elméleti kérdés. A zsidó
ellentétben van azzal az állammal, amely magát
kereszténynek ismeri el. Ez az állam hivatalból
Istenhívõ. A kritika itt a hit kritikája,
kétélû kritika, a keresztény és
a zsidó hit kritikája. De így még
mindig a hit terén mozgunk, akármennyire is szeretnénk
azt kritizálni.
Franciaországban, az alkotmányon alapuló
államban a zsidókérdés az alkotmányozás
kérdése, a politikai egyenjogúsítás
nem teljességének a kérdése. Mivel
itt egy államvallás színleges létezése,
ha semmitmondó és ellentmondásos formában
is, de megtartja a többség vallását,
a zsidóknak az államhoz való viszonya megõrzi
vallásos, hiten alapuló ellentétességét.
Csak az északamerikai államokban - legalábbis
egy részükben - veszti el a zsidókérdés
vallási jellegét és válik tényleges
világi kérdéssé. Csak ahol a politikai
állam teljesen kialakult, lehet a zsidók viszonyát
vagy egyáltalán a vallásos ember viszonyát
az államhoz annak sajátos tisztaságában
megvizsgálni. Ennek a viszonynak a kritikája akkor
nem vallási kritika, ha az állam nem viszonyul a
hit alapján a valláshoz, azaz politikai szinten
lép föl a vallással szemben. A kritika akkor
a politikai állam kritikája lesz. Azon a ponton,
ahol a kérdés megszûnik vallási kérdés
lenni, ott szûnik meg Bauer kritikája kritikus lenni.
»Il n'existe aux Etats-Unis ni religion de l'état,
ni religion déclarée celle de la majorité
ni prééminence d'un culte sur un autre. L'état
est étranger à tous les cultes.« (Marie ou
l'esclavage aux Etats-Unis etc., par G. de Beaumont. Paris 1835,
p. 2l4.) Igen, van néhány északamerikai ország,
ahol »la constitution n'impose pas les croyances religieuses
et la pratique d'un culte comme condition des privilège
politiques« (l. c. p. 225). Dennoch »on ne croit pas
aux Etats-Unis qu'un homme sans religion puisse être un
honnête homme« (l. c. p. 224).
"Az Egyesült Államokban sem államvallás
nem létezik, sem a többség hivatalos vallása,
sem az egyik kultusz nincs elõnyben a többivel szemben.
Az állam egyik kultusszal sem foglalkozik. ("Marie
vagy a rabszolgaság az Egyesült Államokban
, stb...", G. de Beaumont, Párizs 1835, 214 o.). Igen,
vannak olyan északamerikai államok, ahol a politikai
kiváltságok az alkotmány szerint sem egy
vallástól, sem egy bizonyos kultusz gyakorlásától
nem függenek. (ugyanott, 225. oldal). Mégsem "hiszik
az Egyesült Államokban, hogy egy vallástalan
ember tisztességes ember lehet." (ugyanott, 224. oldal).
Ennek ellenére Északamerika a vallás országa,
ahogy Beaumont, Tocqueville és az angol Hamilton errõl
egyhangúan biztosítanak bennünket. Az északamerikai
országok nekünk csak példaként szolgálnak.
A kérdés ez: Milyen a teljes politikai egyenrangúság
viszonya a valláshoz? Ha egy olyan országban, ahol
a politikai egyenrangúság teljes, nem csak létezik
hanem virágzik a vallás, ez bebizonyítja,
hogy vallás az állam kiteljesedésének
nem akadálya. Mivel a vallás léte egyben
egy hiány léte is, ennek a hiánynak a forrása
az államban keresendõ. A vallás ezek után
nem az oka, hanem csak egy jelensége a világi korlátoltságnak.
A szabad állampolgár vallási elfogultságát
világi elfogultságából következtetjük.
Nem állítjuk, hogy a polgárok vallási
korlátoltsága meg kell szûnjön ahhoz,
hogy világi korlátaik megszûnjenek. A világi
kérdéseket nem változtatjuk át hitkérdésekké.
A hit kérdéseit változtatjuk világi
kérdésekké. Miután a történelem
hosszan babonákban volt föloldva, mi a babonákat
oldjuk föl a történelemben. A politikai egyenrangúság
viszonya a valláshoz számunkra a politikai egyenrangúságnak
az emberi egyenrangúsághoz képest elfoglalt
viszonya lesz. A politikai állam vallási gyöngeségét
kritizáljuk, amennyiben a politikai államot vallási
gyöngeségeitõl eltekintve világi fölépítésében
kritizáljuk. Az állam ellentétét egy
bizonyos vallással, mint pl. a zsidóval rávetítjük
ellentétére bizonyos világi elemekkel, az
állam ellentmondására a vallással
egyáltalán, az állam ellentmondásaira
saját elõfeltételeivel.
A zsidók, a keresztények, egyáltalán
az ember politikai egyenjogúsítása az állam
függetlenítése a zsidóságtól,
a kereszténységtõl, egyáltalán
a vallástól. Formájában, lényében
rejlõ módon, államként függetleníti
magát az állam a vallástól, amennyiben
magát az államvallástól függetleníti.
Azaz, ha az állam elszakad a vallástól és
csak és kizárólag állam lesz. A vallástól
való politikai függetlenné válás
nem a keresztülvitt és ellentmondás nélküli
függetlenné válás a vallástól,
mert a politikai egyenrangúság nem az emberiség
keresztülvitt és ellentmondás nélküli
egyenjogúsításának a módja.
A politikai egyenjogúsítás határa
ott jelenik meg rögtön, hogy az állam megszabadulhat
egy akadálytól anélkül, hogy az ember
benne tényleg szabad lenne, hogy az állam szabad
állam lehet anélkül, hogy a benne élõ
emberek szabadok lennének. Bauer ezt ott vallja hallgatólagosan
be, amikor a politikai egyenjogúsítás következõ
feltételét állítja föl:
"Minden vallási privilégiumnak egyáltalán,
azaz egy elõjogokkal bíró templom monopóliumának
is meg kellene szûnni. Ha néhányan vagy többen,
vagy akár a döntõ többség úgy
gondolja, hogy vallási kötelességeknek eleget
kell tenni, akkor ezek teljesítése tiszta magánügyként
az õ dolguk kell hogy legyen."
Az állam tehát akkor is függetlenítheti
magát a vallástól, még akkor is, ha
a nagy többség még vallásos. És
a túlnyomó többség amiatt nem szûnik
meg vallásosnak lenni, hogy magánúton vallásos.
De az állam viszonya a valláshoz, a szabad államé
csak azoknak az embereknek a viszonya a valláshoz, akik
az államot alkotják. Ebbõl következik,
hogy az ember az állam, mint eszköz segítségével
politikailag fölszabadítja magát egy korlátozástól,
amennyiben mintegy önmagával ellentétben, elméleti
és korlátozott, részleges módon ettõl
a korlátozástól eltávolodik. További
következmény, hogy az ember kerülõúton,
egy eszköz használatával, ha az szükséges
is ehhez, magát politikailag fölszabadítja.
És végsõ soron az következik ebbõl,
hogy ha az ember magát az állam közvetítésével
ateistának nyilvánítja, azaz hogyha az államot
ateistának nyilvánítja, akkor még
vallásilag mindig elfogult marad, azért, mert csak
kerülõvel , csak egy eszköz segítségével
ismerte el sajátmagát. A vallás ugyanis az
ember elismerése kerülõúton. Egy közvetítõ
segítségével. Az állam az ember és
az ember szabadsága közti közvetítõ.
Ahogy Krisztus is közvetítõ, aki az embernek
Isteni voltát és vallási elõítéleteit
a kezébe teszi, úgy az állam is közvetítõ,
amelyre az ember saját nem Isteni voltát, emberi
elõítéletmentességét ruházza
át.
Az ember politikai felülemelkedése vallás fölött
állása hordozza a politikai dolgok feletti állás
elõnyeit és hátrányait. Az állam
mint állam megszünteti pl. a magántulajdont,
az ember politikai úton nyilvánítja megszûntnek
a magántulajdont, ha az aktív és passzív
választhatóság szabályait úgy
változtatja meg, ahogy az sok északamerikai államban
megtörtént. Hamilton ezt a tényezõt
politikai szemszögbõl így magyarázza:
"A tömeg gyõzött a tulajdonosok és
pénz hatalma fölött." Nem szûnik meg
elméletileg akkor a magántulajdon, ha a tulajdon
nélküli a tulajdonos törvényhozója
lesz? A választási jog a magántulajdon elismerésének
utolsó formája.
A magántulajdon annak politikai nem elismerésével
nemhogy nem szûnik meg, hanem elõfeltétellé
válik. Az állam megszünteti a születésbõl,
rangból, képzésbõl, foglalkozásból
eredõ különbségeket, ha a születésbõl,
rangból, képzésbõl, foglalkozásból
eredõ különbségeket politikamentes különbségekké
nyilvánítja, a ezektõl a különségektõl
függetlenül a nép minden tagját annak
egyenértékû tagjának tekinti, ha a
tényleges népélet minden részét
az állam szempontjából kezeli. A magántulajdont,
a képzést, a foglalkozást hagyja a maga módján,
azaz magántulajdonként, a képzésként,
foglalkozásként mûködni és azok
különlegességeinek teret ad.Távol áll
tõle, hogy ezek ténybeli különbségeit
megszüntesse, inkább csak akkor tud létezni,
ha ezek is léteznek, és magát politikai képzõdménynek
tartja, és az általánosság csak ezeken
az elemein keresztül vesz róla tudomást. Ezért
Hegel nem egészen helyesen állapítja meg
a politikai állam viszonyát a valláshoz,
amikor ezt írja:
"Ahhoz, hogy [..] az állam a szellem tudatos erkölcsi
valóságaként jöjjön létre,
szükséges az, hogy a hatalom és a hit formái
között különbséget tegyen. Ez a különbségtevés
azonban csak akkor lesz látható, ha az egyház
magában is eljut ehhez az elválasztáshoz.
Csak így a különleges egyházak segítségével
lesz a gondolat általánossága, formájának
alapja az állam sajátja és így hozhatja
azt létre. (Hegel jogfilozófiája, 1. kiadás,
346 oldal).
Egyetértünk! Csak így, a sajátos elemeken
át lesz az állam egyenlõ a közösséggel.
A teljesen politikai állam lényében az ember
fölérendelt élete szemben anyagi életével.
Ennek az önzõ életnek minden elõfeltétele
megmarad az állam behatásától függetlenül
a polgári társadalomban, de a polgári társadalom
sajátosságaként. Ahol a politikai állam
teljesen kialakult, az ember nemcsak gondolatban, tudatában,
hanem valóságban is kettõs életet
él, egy égi és egy földi életet,
a politikai közösségben a közösség
része, és a polgári életben, ahol
magánemberként lép föl, másokat
eszköznek tekint és maga is eszköz lesz, idegen
hatalmak játéka. A politikai állam tehát
ugyanolyan eszmei módon viszonyul a polgári társadalomhoz,
mint az ég a földhöz. Ugyanabban ellentétes
vele és ugyanúgy gyõzi le, mint a vallás
a vallástalan világ korlátoltságát,
amennyiben azt újra el kell ismernie, elõállítani
és magát annak alávetni. Az ember közvetlen
környezetében, a polgári társadalomban
világi lény. Itt, ahol valódi egyéniségként
jelenik meg a maga és mások szemében, nem
valóságos jelenség. Az államban viszont,
ahol fölérendeltségi viszonyban van, mint egy
beképzelt önállóság képzeletbeli
eleme, valódi, egyéni élete el van rabolva
tõle és egy irreális közösség
tölti azt ki.
Az ember egy vallás hívõjeként szembenáll
állampolgárságával és a közösség
más tagjaival mint a közösség részeivel.
Ez a szembenállás a politikai állam és
a polgári társadalom világi ellentétére
redukálódik. Az ember mint burzsoá (itt:
a polgári társadalom tagja) számára
az "élet az államban csak látszat vagy
pillanatnyi kivétel a lény tulajdonságai
és a szabályok alól.". A polgár,
úgy mint a zsidó csak kételkedõ módon
vesz részt az állam életében, mint
ahogy az állampolgár is csak kételkedõ
módon vagy zsidó vagy polgár. De ez a kétkedés
nem személyes. Ez maga a politikai állam kételkedése.
A vallásos ember és az állampolgár
közötti különbség a kereskedõ
és az állampolgár, a bérbõl
élõ és az állampolgár, a földtulajdonos
és az állampolgár, az élõ egyén
és az állampolgár közötti különbség.
A vallási és politikai ember ellentmondása
azonos a polgár és az állampolgár
közötti ellentmondással, amelyben a polgári
társadalom található politikai oroszlánbõrben.
Ezt a világi ellentmondást, amire a zsidókérdés
végül redukálódik, a politikai állam
hozzáállása saját elõfeltételeihez,
legyenek ezek anyagi dolgok, mint a magántulajdon, stb...,
vagy szellemiek, mint képzés, vallás vagy
a magán és közérdek közti ellentmondás,
a politikai állam és a polgári társadalom
ellentmondásai, ezeket a világi ellentéteket
Bauer meghagyja, de vallási kimutatásukkal vitatkozik.
"Éppen alapja, az az igény, amely a polgári
társadalom létezését biztosítja
és szükségességét garantálja,
teszi ki azt állandó veszélyeknek, bizonytalanságot
visz bele és beleviszi a gazdagság és szegénység,a
szükség és jólét állandó
változásban levõ keverékét,
egyáltalán a változást." (8.
o.)
Hasonlítsuk össze a "polgári társadalom"
(8-9. o) címû fejezetet, amely a hégeli jogfilozófia
elvei alapján íródott. A polgári társadalmat
ellentétében a politikai államhoz elismeri,
mert a politikai állam szükségességét
fölismerte.
A politikai egyenjogúság nagy haladás, ugyan
nem az emberi egyenjogúsítás utolsó
formája, de az emberi egyenjogúsítás
végsõ formája a fennálló világrenden
belül. Természetesen mi itt valóságos
gyakorlati egyenjogúsításról beszélünk.
Az ember politikailag úgy lesz független a vallástól,
hogy azt az államjogból a privátjogba helyezi
át. Az már nem az állam szelleme, ahol az
ember - ha korlátozott módon is különleges
formában és különleges keretek között
mint egy bizonyos faj viselkedik, a többi ember közösségében,
a polgári társadalom szellemévé lett,
az önzés és a mindenki mindenki ellen viselt
háborújáé (bellum omnium contra omnes).Ez
már nem a közösség, hanem a különbség
lénye. Az ember elválasztásának jele
a közösségétõl, magától
és más emberektõl - aminek eredetileg része
volt. Ez már csak a különösen hibás
tulajdonságok, a magánszeszélyek és
az önkény elismerése. A vallás végtelen
szétszakadása Északamerikában pl.
már külsõleg is az egyéni ügy képét
adja neki. A magánérdekek birodalmába költözött,
és kiszállt a közügyekböl mint közügy.
De ne csaljuk meg magunkat a politikai egyenjogúság
határait illetõen. Az emberek felosztása
köz- és magánemberekre, a vallás eltávolítása
az állam ügyeibõl nemcsak egy fok, hanem a
politikai egyenjogúsítás kiteljesedése,
amely az emberek vallásosságát sem meg nem
szünteti, sem azt megszüntetni nem szándékozza.
Az emberek fölosztása zsidókra és állampolgárokra,
reformátusokra és állampolgárokra,
vallásosokra és állampolgárokra, ez
a fölosztás nem az állampolgárság
elleni hazugság, nem a politikai egyenjogúsítás
megkerülése, hanem maga a politikai egyenjogúsítás,
a politikai út a vallástól való függetlenné
válásra. Azonban amikor a politikai állam
politikai államként erõszakosan születik
meg a polgári társadalomból, ahol az emberi
önfelszabadítás a politikai önfelszabadítás
formájában akar kibontakozni, akkor tud és
köteles is az állam a vallás megszûnéséig,
a vallás megsemmisítéséig tovább
haladni, de csak úgy, mint a magántulajdon fölszámolásáig
az elkobzás, a progresszív adó eszközével
vagy az élet megszüntetésehez a Guillotine
által. Magára ébredésének különös
pillanataiban a politikai élet saját elõföltételeit,
a polgári társadalmat és annak alkotóelemeit
akarja megszüntetni, és sajátmagát akarja
mint valóságos és ellentmondásmentes
emberi életet megszerkeszteni. Erre azonban csak saját
életfeltételeivel való erõszakos ellentmondás
bevezetésével képes, mégpedig amennyiben
a forradalmat állandónak kiáltja ki, és
a politikai színjáték a vallás, a
magántulajdon és a polgári társadalom
minden más elemének is a visszaállításával
ér véget, úgy, ahogy a háború
a békével ér véget.
Nem az ún. keresztény állam a tökéletes,
amely a kereszténységet alapvetõ tényezõjeként
államvallásnak ismeri el és ezért
más vallásokkal szemben kirekesztõen viselkedik,
hanem inkább az ateista állam, a demokratikus állam,
az az állam, amely a vallást a polgári élet
egyéb kellékei között helyezi. A még
teológus állam, amely a keresztényi hithez
hivatalosan kötõdik, amely magát még
nem meri államként kikiáltani, annak még
nem sikerült világi, emberi formában állami
valóságát emberen alapulónak kikiáltani,
melynek erõs érzelmi kifejezése a kereszténység.
Az úgynevezett keresztény állam egyszerûen
még nem állam, mert nem a kereszténység
mint vallás, hanem csak annak emberi háttere képes
valóban emberi alkotásokat teremteni.
Az úgynevezett keresztény állam az állam
keresztény tagadása, de semmiképp sem a kereszténység
állami megvalósítása. Az az állam,
amely a kereszténységet még vallási
formájában tiszteli, az még nem állami
formájában ismeri azt el, mert a valláshoz
még vallásos módon viszonyul, azaz nem a
vallás emberi alapjait vitelezi ki, mert még az
emberi mag képzeletbeli voltában, azaz a valóság
ellentétére alapoz. Az úgynevezett keresztény
állam a nem teljesen kialakult állam, és
a keresztény vallást tekinti olyan kiegészítésnek,
amely hiányaira áldást ad. A vallás
neki ezért szükséges eszköz és
ez az államban az álnokság. Nagy különbség
van a között, hogy a kiteljesedett állam az állam
általános lényében levõ hiányosságok
miatt a vallást elõfeltételei közé
számítja-e, vagy a nem kiteljesedett állam
a különleges lényében levõ hiányosságok
miatt, mint hibás állam, a vallást alapelvének
kiáltja-e ki. Az utóbbi esetben lesz a vallás
tökéletlen politikává. Az elsõ
esetben látszik magának a kiteljesedett politikának
is a tökéletlensége a vallásban. Az
úgynevezett keresztény államnak szüksége
van a keresztény vallásra államiságának
kiteljesedéséhez. A demokratikus államnak,
a valódi államnak nincs szüksége a valláshoz
politikai kiteljesedéséhez. Képes arra, hogy
a vallástól elvonatkoztasson, mert benn a vallás
emberi alapja világi alapon lesz kivitelezve. Az úgynevezett
keresztény állam ezzel szemben politikusan viszonyul
a valláshoz és vallásosan a politikához.
Ha az államformákat látszólag kisebbíti,
akkor a vallást is kisebbíti a látszat kedvéért.
Hogy ezt az ellentétet világossá tegyük,
vegyük szemügyre Bauer állítását
a keresztény államról, amely a keresztényi
német állam tanulmányozásának
az eredménye:
"Újabban" - mondja Bauer - "a keresztény
állam képtelenségének vagy nemlétezésének
bizonyítására gyakran utalnak az evangéliumoknak
azon kinyilatkoztatásaira, amelyeket a mai állam
nemcsak hogy nem tart be, de melyeket be sem tudna tartani, ha
nem akarja magát mint államot teljesen feloszlatni."
"A dolog nem olyan egyszerû. Mit is kívánnak
az evangéliumok kinyilatkoztatásai? A természetellenes
önfeláldozást, a kinyilatkoztatásoknak
való alávetettséget, az eltávolodást
az államtól, a világi viszonyok megszüntetését.
A keresztény állam mindezt megkívánja
és teljesíti is. Magáévá tette
az evangélium szellemét, és ha azokat nem
szószerint adja vissza, ahogy azt az evangélium
fejezi ki, akkor annak az az oka, hogy õ azt az állam
nyelvén fejezi ki, azaz olyan formában, amely ugyan
a világ államainak nyelvéhez tartozik, de
a vallási újjászületés során
a látszat kedvéért legyöngítették
azokat. Ez az államtól való eltávolodás,
amely kivitelezéséhez állami formákat
használ." (55. o.)
Bauer elmondja a továbbiakban, hogy a keresztény
állam polgárai nem nép, nincs saját
akaratuk, saját létezésük uralkodójukban
testesül meg, amelyet eredetileg természetüktõl
idegen módon eredetileg Isten adta nekik és amelynek
dolgaiba õk nem szóltak bele, úgy ahogy a
törvények sem a nép alkotásai, hanem
pozitív kinyilatkoztatások, ahogy vezetõjének
kiváltságos közvetítõkre van
szüksége ahhoz, hogy a tömegekkel szót
értsen, hogy hogyan esik szét a tömeg különleges
körökre, amelyek véletlenszerûen képzõdnek
és határozódnak meg, és amelyeket
egymástól érdeklõdésük,
szenvedélyeik és elõítéleteik
különböztetnek meg egymástól, és
amelyek az a kiváltságot kapják meg, hogy
egymástól elhatárolódhassanak, stb...
(56.o.)
Maga Bauer mondja:
"A politika, ha nem lehet semmi más, mint vallás,
nem szabad, hogy politika legyen, éppúgy, mint a
mosogatást, ha az vallási ügy akar maradni,
nem lehet gazdasági dolognak tekinteni.
A keresztény német államban a vallás
'gazdasági ügy', ahogy a 'gazdasági ügy'
vallás. A keresztény német államban
a vallás uralma az uralkodók vallása.
Az evangélium szellemét az evangélium betûjétõl
elválasztani vallástalan cselekedet. Az állam,
amely az evangéliumot a politika nyelvén szólaltatja
meg, más szavakkal, mint a Szentlélek szavai, szentségtörést
követ el, ha nem is az emberek szemében, de saját
vallásos szemével tekintve.Annak az államnak,
amelynek a kereszténység a legfõbb irányadója,
aki a bibliát mint alapokmányát ismeri el,
a Szentírás szavait kell fölmutatni, mert annak
minden szava szent. Ez az állam éppúgy, mint
az a söpredék, akire alapoz, fájdalmas, a vallás
szempontjából áthidalhatatlan ellentmondással
kerül szembe, ha az evangéliumnak azokra a kitételeire
utalunk, amelyeket "nem követ, sõt nem is követhet,
ha nem akarja magát min államot föloszlatni."
És miért nem akarja magát föloszlatni?
Ezt sem sajátmagának, sem másoknak nem tudja
megválaszolni. Öntudatát tekintve a hivatalos
keresztény állam olyan cél, melynek megvalósítása
lehetetlen, aki létezésének valóságát
csak hazugságokkal tudja fenntartani és önmaga
számára is mindig a kétkedés tárgya,
megbízhatatlan és problematikus valami. A kritika
tehát teljesen jogos, amely az államot a bibliával
provokálja és tudatát annyira összezavarja,
hogy végül maga sem tudja, hogy képzelet vagy
valóság-e, ahol világi céljainak becstelensége,
amelyeket a vallással fed be, vallási tudatának
becsületességével feloldhatatlan konfliktusba
kerül. Ez az állam csak úgy tud belsõ
szenvedéseitõl megszabadulni, ha a katolikus egyház
kiszolgálója lesz. Vele szemben, aki a világi
hatalmat teste szolgájának nyilvánítja,
az államnak, amely magát a vallási szellem
uralmának nevezi, nincs hatalma.
Az úgynevezett keresztény államban az elidegenedés
fontos ugyan, de az ember nem fontos. Az egyetlen fontos személy
a király, aki a többi embertõl sajátságos
módon különbözik, vallási, a mennyel
és Istennel közvetlenül összefüggõ
lény. Az itt uralkodó viszonyok vallási viszonyok.
A vallási szellem tehát még nem világiasodott
el.
De a vallási szellemet nem is lehet elvilágiasítani,
mert az nem más, mint az emberi szellem egy fejlõdési
fokának nem világi formája.A vallásos
szellemet csak akkor lehet megvalósítani, ha az
emberi szellem fejlõdési foka, amelynek õ
a vallási kifejezõdése, világi alakjában
lép elõ és magát megalapozza. Ez történik
a demokratikus államban. Nem a kereszténység,
hanem a kereszténység emberi alapja alapozza meg
ezt az államot. A vallás az eszmei, nem világi
tudata híveinek, mert õ az emberi fejlõdés
ideális formája, amely benne megvalósul.
A politikai állam tagjai az egyéni és a faji
élet kettõssége alapján vallásosak,
a polgári társadalom és a politikai élet
között, vallásosak, amennyiben az ember a tõle
távol lévõ állam életét
mint saját életét éli, vallásos,
amennyiben a vallás itt a polgári társadalom
eszméje, az embernek a másik embertõl való
elválása és eltávolodása. A
politikai demokrácia keresztényi, amennyiben az
ember itt nemcsk egy ember, hanem önálló, egyedi,
magasztos lény, de az ember a maga kultúrálatlan,
nemszociális megjelenésével, véletlen
létével, az ember, ahogy áll és megy,
az ember, ahogy õt társadalmunk szervezete elrontotta,
aki magát elvesztette, akit eladtak, embertelen viszonyok
és elemek kezébe adtak, egyszóval, az ember,
amely fajának még nem teljes értékû
példánya. A kereszténység fantáziaképe,
követelése, álma, az ember függetlensége,
de egy idegen, embertõl független lényként,
ezek egy demokráciában észlelhetõ
valóságok, jelen és világi célok.
A vallási és teológiai tudat maga a teljes
demokráciában annál vallásosabbnak,
annál teológikusabbnak tûnik, amikor látszólag
politikai jelentõség nélkül, földi
célok nélkül, a világtól félõ
kedély ügyeként, az értelem elfogultságának,
a fantázia és önkény termékeként
jelenik meg, mintha a másvilág lenne. A kereszténység
itt éri el általános vallásosságának
gyakorlati kifejezését, amennyiben a különféle
világnézeteket a kereszténység formájában
egymás mellé teszi, és méginkább
azáltal, hogy mások elé csak a vallás
és nem a keresztény vallás meglétét
állítja követelményként (lásd
Beaumont idézett írását). A vallási
tudat a vallási ellentétek gazdagságában
és a vallások sokaságában tetszeleg.
Tehát megmutattuk: a politikai függetlenné
válás a vallástól meghagyja a vallást,
ha nem is a kiváltságos vallást. Az az ellentmondás,
amelyben egy vallás híve állampolgársága
miatt találja magát, csak egy része annak
a világi ellentmondásnak, amely a politikai állam
és a polgári társadalom között
áll fönn. A keresztény állam beteljesedése
az az állam, amely magát államnak nevezi
és tagjai vallásosságától elvonatkoztat.
Az állam függetlensége a vallástól
nem a valóságos ember függetlensége
a vallástól.
Mi tehát nem mondjuk Bauerrel a zsidóknak: nem lehettek
politikailag egyenrangúak anélkül, hogy radikálisan
eltávolodnátok a zsidóságtól.
Mi inkább azt mondjuk nekik: Mivel politikai egyenrangúak
lehettek anélkül, hogy teljesen és ellentmondás
nélkül eltávolodnátok a zsidóságtól,
ezért a politikai egyenrangúság maga nem
az emberi egyenrangúság. Ha ti zsidók politikailag
egyenrangúak akartok lenni anélkül, hogy magatokat
emberként egyenjogúsítanátok, így
a félszívûség és az ellentmondás
nemcsak bennetek van, hanem a politikai egyenjogúság
lényében és kategóriájában.
Ha nektek ebben a kategóriában elõítéleteitek
vannak, akkor az általános elõítéleteket
osztjátok. Ahogy az állam vallásos, mert
az, noha már állam, keresztényi módon
viszonyul a zsidókhoz, úgy politizálódik
a zsidó, amikor zsidó létére állampolgári
jogokat követel.
De ha az ember, legyen az zsidó, politikailag egyenrangú
lehet és állampolgári jogokat kaphat, igénye
lehet-e az úgynevezett emberi jogokra és megkaphatja-e
azokat? Bauer szerint nem.
"A kérdés az, hogy a zsidó mint olyan,
azaz az olyan zsidó, aki maga bevallja, hogy valódi
énje kényszeríti arra, hogy örökké
másokhoz távolságot tartson, képes-e
arra, hogy az általános emberi jogokat megkapja
és azokat másoknál is elfogadja."
"Az emberi jogok gondolatát a keresztény világban
a múlt évszázadban fedezték föl.
Ez az emberrel nem születik együtt, hanem az ember eddigi
nevelése során kialakult történelmi
hagyományok elleni harc során kaphatja meg õket.
Így az emberi jogok nem a természet ajándékai,
nem az eddigi történelem ajándékai,
hanem a születés véletlenszerûsége
elleni harc és a kiváltságok elleni harc,
amelyeket a történelem nemzedékrõl nemzedékre
máig átörökítette. Ezek a képzés
eredményei, és csak azé lehetnek, aki megszerzi
õket és megdolgozott értük. "
"Megkaphatja a zsidó is õket? Ameddig zsidó,
az a korlátozott lény, amely belõle zsidót
csinál, legyõzi azt az emberi lényt, amelyiknek
õt a többi emberrel kellene összekötnie,
és elválasztja õket a nemzsidóktól.
Úgy magyarázza ezt az elkülönülést,
hogy az a különleges lény, amely belõle
zsidót csinál, az az õ valódi legmagasabb
lénye, amely mögött az emberi lénynek
háttérbe kell lépnie."
"Ugyanilyen módon a keresztény mint keresztény
nem tud emberi jogokat adni." (19, 20. o.)
Az embernek Bauer szerint fel kell áldozni a 'vallás
kiváltságát', hogy megkaphassa az általános
emberi jogokat. Vegyük szemügyre egy pillanatra az ún.
emberi jogokat, mégpedig azokat, amelyek hivatalos alakjukban,
abban az alakban, ahogy felfedezõi, az északamerikaiak
és a franciák megalkották õket! Ezek
a jogok részben politikai jogok, amelyek csak más
emberek társaságában mûködnek.
A politikai együttélésben való részvétel,
az állam életében való részvétel
képezi azok tartalmát. Ezek a politikai szabadság
kategóriájába esnek, az állampolgári
jogokéba, amelyek mint láttuk, semmi módon
nem kívánják meg a vallás ellentmondás
nélküli pozitív megszûnését,
mint például a zsidóságét.
Még az emberi jogok másik részét kell
megnéznünk,az emberi jogokat (droits de l'homme) amennyiben
azok az állampolgári jogoktól (droits du
citoyen) különböznek.
Soraikban találjuk a lelkiismereti szabadságot,
annak a jogát, hogy tetszõleges vallásnak
hódolhunk. A vallás elõjogait kifejezetten
elismerik, vagy emberi jogként, vagy egy emberi jog, a
szabadság következményeként.
Déclaration des droits de l'homme et du citoyen 1791, article
10. "Nul ne doit être inquiété pour ses
opinions même religieuses." Az emberi és polgári
jogok nyilatkozata 1791, 10. cikk: "Senki sem zavarható
meggyõzõdése miatt, amibe a vallási
meggyõzõdés is beletartozik". "Az
1791-es alkotmány elsõ cikkében a következõ
emberi jogot garantálják: "La liberté
à tout homme d'exercer le culte religieux au quel il est
attaché." "A szabadságot mindenkinek,
azt a vallási kultuszt követni, amelynek híve."
Déclaration des droits de l'homme, etc. 1793, az emberi
jogok közé számítja, Artikel 7: »Le
libre exercice des cultes.« "a vallási kultusz
szabad követését" Igen, a a szabad gondolat
és véleménnyilvánitásra, a
gyülekezési jogra vonatkozóan így ír:
"La nécessité d'énoncer ces droits suppose
ou la présence ou le souvenir récent du despotisme."
"Ezen jogok kinyilatkoztása vagy despotizmus vagy
annak röviddel azelõtti emléke miatt szükséges."
Hasonlítsuk össze az 1795-ös alkotmánnyal,
XIV. cím, 354. cikk.
Pennsylvania állam alkotmánya, 9 cikk,§ 3:
"Tous les hommes ont reçu de la nature le droit imprescriptible
d'adorer le Taut-Puissant selon les inspirations de leur conscience,
et nul ne peut légalement être contraint de suivre,
instituer ou soutenir contre son gré aucun culte au ministère
religieux. Nulle autorité humaine ne peut, dans aucun cas,
intervenir dans les questions de conscience et contrôler
les pouvoirs de l'âme." "Minden embernek joga
van független jogra, lelkiismerete szerint a Mindenhatóhoz
imádkozni, és senkit sem kényszeríthet
törvény, akarata ellenére bármi vallási
kultuszt követni vagy Istentiszteleten résztvenni,
azt bevezetni vagy támogatni. Semmi esetre sem avatkozhat
emberi hatalom lelkismereti kérdésekbe, és
nem irányíthatja a lélek erõit."
Új Hampshire alkotmánya, 5. es 6. cikke: "Au
nombre des droits naturels, quelques-uns sont inaliénables
de leur nature, parce que rien n'en peut être l'équivalent.
De ce nombre sont les droits de conscience." "A természetes
jogok között van néhány, melyek természetüknél
fogva nem eladhatók, mert semmi hasonlóval nem helyettesíthetõk.
Ezekhez tartoznak a lelkiismereti jogok." (Beaumont, 1.c.,
213, 214 ol.)
A vallás és az emberi jogok nem összeegyeztethetõsége
olyan kevéssé tartozik az emberi jogok fogalmai
közé, hogy az a jog, hogy valaki vallásos legyen,
tetszõleges módon vallásosnak lenni, a saját
vallásának szertartásain résztvenni,
kifejezetten az emberi jogok közé számít.
A hit általános emberi jog.
A emberi jogok, a 'droits de l'homme' különböznek
az állampolgári jogoktól, a 'droits du citoyen'-
tõl. Ki az az ember, aki az állampolgártól
különbözik? Senki más, mint a polgári
társadalom tagja. Miért hívják a polgári
társadalom tagját 'embernek', egyszerûen embernek
és miért nevezik jogait 'emberi jogoknak'? Hogyan
magyarázzuk meg ezt a tényt? A politikai állam
viszonyából a polgári társadalomhoz,
a politikai egyenjogúsítás lényébõl.
Mindebbõl azt a tényt vonjuk le eredményként,
hogy az ún. emberi jogok, a droits de l'homme az állampolgári
jogoktól, droits du citoyen-tõl eltérõen
nem mások, mint a polgári társadalom tagjainak
jogai, azaz az önzõ emberéi, az emberektõl
és a közösségtõl elszakított
emberéi. A legradikálisabb alkotmány, az
1793-as így szól:
Déclaration des droits de l'homme et du citoyen.
Article 2. »Ces droits etc. (les droits naturels et imprescriptibles)
sont: l'égalité, la liberté, la sûreté,
la propriété.«
Az emberi és polgári jogok nyilatkozata.
2. Cikkely: A jogok, stb...(A természetes és el
nem vehetõ jogok): Egyenlõség, szabadság,
biztonság, tulajdon."
Mibõl áll a szabadság ( liberté)?
Article 6. »La liberté est le pouvoir qui appartient
à l'homme de faire tout ce qui ne nuit pas aux droits d'autrui«,
oder nach der Deklaration der Menschenrechte von 1791: »La
liberté consiste à pouvoir faire tout ce qui ne
nuit pas à autrui.« 6. Cikk: "A szabadság
az ember joga, hogy bármit megtehessen, ami mások
jogait nem csorbítja." vagy az 1791-es emberi jogok
nyilatkozata alapján: "A szabadság abból
áll, hogy mindent megtehetünk, ami senki másnak
nem okoz kárt."
A szabadság tehát annak a joga, hogy bármit
tehetünk, ami senki másnak nem okoz kárt. Azt,
hogy milyen határok között mozoghat az egyén,
a törvények szabják meg, úgy ahogy két
mezõ határát a kerítésoszlopok
szabják meg. Az ember, mint magába zárkózott
egység szabadságáról van szó,
Miért nem képes Bauer szerint a zsidó az
emberi jogokat fogadni?
"Ameddig zsidó, az emberi lényt, amely õt
a többi emberrel kellene hogy összekapcsolja, legyõzi
az az elhatárolt lény, amely õt zsidóvá
teszi és õt a nemzsidóktól elválasztja."
De a szabadság emberi joga nem az emberek egymáshoz
való viszonyán alapul, hanem az emberek különválásán.
Ennek a különválásnak a joga, a korlátolt,
önmagára korlátozott egyén joga.
A szabadság emberi jogának gyakorlati alkalmazása
a magántulajdon emberi joga.
Mibõl áll a magántulajdon emberi joga?
Az 1793-as alkotmány 16. cikke: "Le droit de propriété
est celui qui appartient à tout citoyen de jouir et de
disposer à son gré de ses biens, de ses revenus,
du fruit de son travail et de son industrie." A tulajdonjog
minden polgár joga, önkényesen vagyonáról,
jövedelmérõl, munkája és szorgalma
gyümölcsét élvezni és annak felhasználásáról
dönteni."
A magántulajdon joga tehát annak a joga, hogy szabadon
(à son gré), más emberektõl függetlenül,
a társadalomtól függetlenül élvezhessük
vagyonunkat és határozzunk felõle, saját
hasznunk joga. Ez az egyéni szabadság, úgy
mint ennek itt leírt használata alkotja a polgári
társadalom alapját. Ennek alapján egy ember
a többiekben nem szabadságának megvalósítását,
hanem éppen annak határait találja meg. Elsõsorban
azonban az emberi jogokat nyilvánítja ki,
»de jouir et de disposer à son gré de ses
biens, de ses revenus, du fruit de son travail et de son industrie«.
A többi emberi jog mint az egyenlõség (égalité)
és biztonság (sûreté) még hátra
van.
Az egyenlõség, itt politikamentes jelentésében,
semmi más, mint a fent leírt szabadság egyenlõsége,
ugyanis: hogy minden ember egyenlõ módon önálló
egységként tekinthetõ, az 1795-ös alkotmány
ennek az egyenlõségnek a fogalmát, annak
jelentõségének mértékében
így állapitja meg:
Az 1795-ös alkotmány 3. cikke: "L'égalité
consiste en ce que la loi est la même pour tous, soit qu'elle
protège, soit qu'elle punisse." "Az egyenlõség
abban áll, hogy mindenkire ugyanaz a törvény
a törvény vonatkozik függetlenül attól,
hogy õt védi vagy bünteti-e."
És a biztonság?
Az 1793-as alkotmány 8. cikke: "La sûreté
consiste dans la protection accordée par la société
à chacun de ses membres pour la conservation de sa personne,
de ses droits et de ses propriétés.". "A
biztonság az a védelem, amelyet a társadalom
minden tagjának ad személyisége, jogai és
vagyona megtartására."
A biztonság a polgári társadalom legmagasabb
szociális fogalma, a rendõrség fogalma, hogy
az egész társadalom feladata csak az, hogy minden
tagjának biztosítsa személyisége,
jogai és vagyona megtartását. Hegel a polgári
társadalomnak ezt a törekvését a polgári
társadalom "szükség és értelemállamának"
nevezi.
A biztonság fogalma miatt a polgári társadalom
nem emelkedik önzése fölé. A biztonság
önzésének biztosítása.
Az úgynevezett emberi jogok semelyike sem megy túl
az önzõ emberen, az emberen, aki a polgári
társadalom tagja, aki visszavonult magánérdekeibe
és magánszeszélyeibe és egy, a közösségtõl
elkülönült egyéniség. Messze van
attól, hogy az ember ezekbe mint faji lény lenne
belefoglalva, ellenkezõleg, mint külön faji élet
jelenik meg, a társadalomban, amely az egyének külsõ
keretét adja, mint eredeti önállóságuk
körülhatárolása. Az egyetlen kötelék,
amely összetartja õket, az a természetadta
szükség, igényeik és a magánérdek,
tulajdonuk és önzõ személyük megtartása.
Rejtélyes, hogy egy nép, amely éppen elkezdte
egyes részei között a sorompókat széttörni
és egy politikai közösséget alapítani,
egy ilyen nép az önzõ, embertársaitól
és a közösségtõl különálló
ember jogait ünnepélyesen kinyilvánítja.
(1791-es nyilatkozat), mivel ez a nyilatkozatot olyan idõkben
hozták, amikor csak a hõsi odaadás tudta
a nemzetet megmenteni és a nemzet kérte is azt,
olyan idõben, amikor a polgári társadalomban
ismert minden érdek föláldozása napirendre
került és az önzést bûntényként
üldözték. (Déclaration des droits de l'homme
etc. de 1793.). Ez a tény még rejtélyesebb
lesz, ha látjuk, hogy az állampolgárságot,
a politikai közösséget a politikai egyenjogúsítók
az úgynevezett emberi jogok betartásának
eszközévé alacsonyították, tehát
az állampolgár az önzõ ember szolgája
lett, az a terület, ahol az ember közösségi
emberként viselkedik, az a terület, ahol az ember
közösségi ember lett az alá a terület
alá került, amelyben az ember részlényként
viselkedik, végül pedig az embert nem állampolgárként
(citoyen), hanem a polgárt (bourgeois) tekintik tulajdonképpeni
és valódi embernek.
"Le but de toute association politique est le conservation
des droits naturels et imprescriptibles de l'homme". (1791-es
emberi jogok nyilatkozata, 2.cikk). "Le gouvernement est
institué pour garantir à l'homme la jouissance de
ses droits naturels et imprescriptibles." (1793-as emberi
jogok nyilatkozata, 1.cikk). Minden politikai egyesülés
célja a természetes és el nem vehetõ
emberi jogok megtartása." "A kormány feladata
az, hogy az ember természetes és el nem vehetõ
jogainak élvezetét garantálja."
Tehát még a fiatalos és a körülmények
nyomása által kicsúcsosodó lelkesedés
idején is a politikai élet eszközként
nyilvánítja magát ki, melynek célja
a polgári társadalom élete. A forradalmi
gyakorlat azonban merõben ellentétes ezzel az elmélettel.
Míg például a biztonságot emberi jogként
nyilvánították ki, a postai titok megsértése
napirenden volt. Míg a korlátlan sajtószabadság
(liberté indéfinie de la presse) az 1973-as alkotmány
122. cikkelye szerint mint az emberi jogok következménye
garantálva volt, addig azt teljesen megsemmisítették
mivel "la liberté de la presse ne doit pas être
permise lorsqu'elle compromet la liberté publique",
azaz "A postai titkot nem szabad érvényben
tartani, ha az a közszabadságot megsérti."
(ifj. Robespierre, "Histoire parlementaire de la revolution
française" azaz a francia forradalom parlamentjének
története, Bouchez és Roux, 28. kötet,
159.oldal). Szintúgy: a szabadság emberi joga akkor
szûnik meg jog lenni, ha az a politikai élettel ellentétbe
kerül, míg az elmélet szerint a politikai élet
csak az emberi jogok, az egyén jogainak garanciája,
amelyet föl kell adni, ha célja ezeknek az emberi
jogoknak ellentmond. De a gyakorlat csak a kivétel, és
az elmélet a szabály. Ha az ember maga akarja a
forradalmi gyakorlatot mint a viszony helyes állását
szemügyre venni, még mindig szemébe tûnik
egy rejtély, miért állt a politikai egyenjogúsítók
fejében a viszony a feje tetején, és a cél
eszköznek, míg az eszköz a célnak tûnik.
Tudatuknak ez az optikai csalódása még mindig
ugyanaz a rejtély, de akkor egy pszichológiai, azaz
egy elméleti rejtély.
A rejtély megoldása egyszerû.
A politikai egyenjogúsítás egyidejûleg
a régi társadalom föloszlása, amelyen
a néptõl elidegenedett állam, az uralkodói
állam nyugszik. A politikai forradalom a polgári
társadalom forradalma. Milyen jellegû volt a régi
társadalom? Egy szó jellemzi azt: Feudális.
A régi polgári társadalomnak közvetlenül
politikai jellege volt, azaz a polgári élet elemeit,
mint a tulajdont, a család, a munka fajtáját
a földtulajdonosok, a rendek és az államirányítás
elemei határozták meg. Így ezek határozták
meg az egyén viszonyát az államhoz, politikai
viszonyát, a társadalom más részeibõl
való kizárás elválasztás mértékét.
Mert a nép életének az a szervezete a tulajdont
és a munkát nem szociális elemeknek tekintette,
hanem elválasztásukat az állam egészétõl
végezte és azt a társadalom különleges
társadalmává alakította. Így
a polgári társadalom életmûködése
és életfeltételei politikaiak voltak, ha
a feudalizmus értelmében is, azaz ezek az egyént
az állam egészébõl kizárták,
viszonyát az állam egészéhez és
viszonyát a nép életéhez mint az õ
sajátos polgári tevékenységét
és helyzetét alakították általános
tevékenységévé és helyzetévé.
Ennek a szervezésnek a következményeként
az állam egysége szükségesnek tûnik,
mint az állami egység tudata, annak akarása
és annak tevékenysége, az általános
államhatalom tevékenysége pedig egy, a nép
fölött álló uralkodó és
annak a szolgáinak a dolga.
A politikai forradalom, amely ezt az uralkodói államot
megdöntötte és az állam ügyeit a
nép ügyei tette, amelyeik az általános
politikai államot, azaz a valóságos államot
megalkotta, szétverte a nemességet, a szervezeteket,
az ipari egyesületeket, az elõjogokat, amelyek a népet
a közösségétõl választották
el. A politikai forradalom ezzel megszüntette a polgári
társadalom politikai jellegét. A polgári
társadalmat annak egyszerû alkotóelemeire
verte szét, egyrészt egyénekre, másrészt
azokra az anyagi és szellemi elemekre, amelyek ezeknek
az egyéneknek az életelemét, az õ
a polgári helyzetüket alkották. Fölszabadította
a politikai szellemet, a mely a feudális társadalom
különbözõ zsákutcái között
egyenletesen volt szétosztva. A forradalom kiszabadította
a szellemet ebbõl a szétszórtságból,
megszabadította azt a polgár élettel való
elkeveredésétõl és megalkotta belõle
a közösség szellemét, az általános
népi ügyet a polgári élet egyes elemeitõl
való ideális függetlenségben. A meghatározott
tevékenység és a meghatározott életviszony
az egyéni jelentõség színvonalára
süllyedt. Már nem képezték az egyén
általános viszonyát az állam egészéhez.
A nyilvános ügyek az egyén ügyeivé
lettek és a politikai mûködés általános
mûködéssé.
Az állam idealizmusának betetõzése
egyúttal a polgári társadalom materializmusának
végét is jelentette. A politikai béklyók
lerázása azoknak a kötelékeknek a lerázását
is jelentette, amelyek a polgári társadalmat fogvatartották.
A politikai egyenrangúság egyidejûleg a polgári
társadalom felszabadítását is jelentette
a politikától, egy általános tartalom
látszatától.
A feudális társadalom alapjában, az emberben
szûnt meg. De abban az önzõ emberben, aki az
õ alapját képezte.
Ez az ember, a polgári társadalom tagja, a politikai
állam alapja és bázisa. Az õt (az
embert) az emberi jogokban elismeri.
Az önzõ ember szabadsága és szabadságának
elismerése inkább a szellemi és anyagi elemek
gátlástalan mozgalmának elismerése,
amelyek az õ életének alapjai.
Az embert ezért nem szabadították meg a vallástól,
hanem vallásszabadságot adtak neki. A tulajdontól
sem szabadították föl. A tulajdon szabadságát
kapta meg. Az ipar önzésétõl sem szabadult
meg hanem az iparûzés szabadságát kapta
meg.
A politikai állam szerkezetének kialakítása
és a polgári társadalom szétoszlása
független egyénekre - akiknek a viszonya jog, ahogy
a nemesek és iparosok viszonya az elõjog volt -
ugyanabban az aktusban teljesül be. Az ember, a polgári
társadalom tagja, a politikamentes ember szükséges
ehhez, mint a természetes ember. Az emberi jogok természetes
jogoknak tûnnek, mert az öntudatos tevékenység
a politikai aktusra koncentrál. Az önzõ ember
a feloszlott társadalom passzív, talált eredménye,
a közvetlen tudat tárgya, tehát természetes
tárgy. A politikai forradalom feloldja a polgári
életet annak alapelemeire, anélkül, hogy annak
részét forradalmizálná és kritizálná.
Úgy viszonyul a polgári társadalomhoz, az
igények világához, a munkához, a magánérdekekhez,
a magánjoghoz, mint léte alapjához, mint
egy tovább nem indokolt elõfeltételhez, mint
egy természeti alaphoz. Végül is az ember,
mint a polgári társadalom tagja, igazi embernek
tûnik, mert õ érzéki egyéniségében
sokkal közelebb áll az emberhez, szemben az állampolgárral,
a politikai emberrel, aki csak egy mesterséges, kitalált
ember, egy meseszerû erkölcsi lény. A valódi
ember csak az önzõ egyén, a valódi ember
pedig csak a kitalált állampolgár alakjában
nyer elismerést.
A politikai ember elvonatkoztatását Rousseau helyesen
így vázolja:
"Celui qui ose entreprendre d'instituer un peuple doit se
sentir en état de changer pour ainsi dire la nature humaine,
de transformer chaque individu, qui per lui-même est un
tout parfait et solitaire, en partie d'un plus grand tout dont
cet individu reçoive en quelque sorte sa vie et son être,
de substituer une exIstence partielle morale à l'exIstence
physique et indépendante. Il faut qu'il ôte à
l'homme ses forces propres pour lui en donner qui lui soient étrangères
et dont il ne puisse faire usage sans le secours d'autrui."
('Társadalmi szerzõdés', II. kötet,
London, 1782, 67.oldal). Akinek bátorsága ven egy
népnek jogrendet adni, annak képesnek kell lennie
arra, hogy szinte az emberi természetet változtassa
meg, minden egyént, aki önmaga számára
befejezett egészet alkot, egy nagyobb egység részévé
alakítsa, amelytõl ez az egyén bizonyos módon
életét és létét kapja, egy
lelki és független lét helyére egy erkölcsi
létet tegyen. El kell hogy vegye az embertõl erejének
egy részét és helyette idegen erõt
kell adnia neki, amelyeket csak mások segítségével
tud használni."
Minden egyenjogúsítás az emberi világ,
a viszonyok visszavezetése magára az emberre.
A politikai egyenjogúsítás az embert a polgári
társadalom tagjává, a független egyénné,
az állampolgárrá, az erkölcsi személyre
redukálja.
Csak ha a valódi egyéni ember magában az
absztrakt állampolgárt háttérbe állítja
és mint egyedi ember életében, egyéni
munkájában, egyéni viszonyaiban faji egyed
lett, ha az ember saját erõit mint társadalmi
erõt ismeri föl és szervezi, és ezért
a társadalmi erõt nem választja el magától
politikai erõ formájában, akkor történt
meg az emberek egyenrangúsítása.
II.
"A mai zsidók és keresztények képessége
a szabadságra. Brúnó Bauer ('Huszonegy ív',
56-71. o.)
Itt Bauer a zsidó és keresztény vallás
viszonyát beszéli meg, valamint viszonyukat a kritikához.
Viszonyuk a kritikához egyben 'képességük
arra, hogy felszabaduljanak'.
A következõ az eredmény:
"A kereszténynek csak egy fokozatot, a vallását
kell túllépnie, hogy föladhassa a vallást"
tehát hogy felszabaduljon, a zsidónak ezzel szemben
nemcsak zsidó lényével hanem vallásának
fejlõdésével és betetõzésével
is szakítania kell, egy olyan fejlõdéssel,
amely neki idegen maradt." (71.o.)
Bauer tehát itt a zsidóegyenjogúsítást
teljesen vallási kérdéssé alakítja.
A teológiai meggondolás, hogy kinek van inkább
kilátása a boldogságra, a zsidónak
vagy a kereszténynek, abban a felvilágosodott formában
ismétlõdik, hogy melyik inkább képes
kettõjük közül az egyenjogúságra.
A kérdést már nem így teszik föl:
A zsidóság vagy a kereszténység szabadít-e
föl? hanem fordítva: Mi tesz szabadabbá, a
zsidóság vagy a kereszténység föladása?
"Ha fölszabadulnak, nem szabad a zsidóknak kereszténnyé
lenniük, hanem a megszûnt kereszténység
részének, a megszûnt vallás részeivé,
azaz a felvilágosodásé, a kritikáé
és eredményéé, a szabad emberségé."
(70. oldal)
Még mindig a zsidók vallásváltoztatásáról
van szó, de már nem a kereszténységhez
való fordulásukhoz, hanem a megszûnt kereszténységhez.
Bauer azt követeli a zsidóktól, hogy szakítsanak
a keresztény vallás lényével, egy
olyan követelés, amely, ahogy õ maga mondja,
nem a zsidó lény fejlõdésének
a következménye.
Miután Bauer végül a zsidókérdést
és a zsidóságot csak mint a kereszténység
durva vallási kritikáját érzékelte
és annak csak vallási jelentõségét
nyerte ki abból, elõrelétható volt,
hogy a zsidók egyenrangúsítása is
filozófiai-vallási aktussá válik.
Bauer a zsidó idealizált, absztrakt lényével
foglalkozik, amelynek lényege a vallása. Ezért
joggal vonja le a következtetést: "A zsidó
nem ad semmit az emberiségnek, mert korlátozott
törvényét magára vonatkoztatja",
ha feladja zsidóságát.(65.o.)
A zsidók és keresztények viszonya ezek után
a következõ: A keresztény egyetlen érdeke
a zsidók egyenrangúsításában
egy általánosan emberi, elméleti érdek.
A zsidóság sértõ tény a kereszténység
vallásos szemében. Ha ez a szem többé
nem vallásos, akkor ez a tény nem lesz sértõ.
A zsidók egyenrangúsítása önmagában
nem a keresztények dolga.
A zsidónak ezzel szemben önmaga felszabadítása
érdekében nemcsak saját munkáját,
hanem a keresztények munkáját is,, a "Szinoptikusok
kritikáját" és "Jézus életét",
stb.. is ki kell viteleznie.
"Ön maga is megfigyelheti: Ön határozza
meg saját lehetõségeit; de a történelemmel
nem lehet játszani." (71.o)
Megpróbáljuk a kérdés vallási
részét föltörni. A zsidó egyenjogúsítási
képessége azzá a kérdéssé
lesz, hogy melyik különleges társadalmi elemet
kell legyõzni ahhoz, hogy megszüntessük a zsidóságot?
Mert a mai zsidó egyenjogúsítási képessége
a zsidóság viszonya a mai világ egyenjogúsításáshoz.
Ez a viszony a zsidóság különleges helyzetébõl
adódik a mai rabiga alatt nyögõ világban.
Tekintsük a valódi világi zsidót, nem
a szabbatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a mindennapi
zsidót.
Keressük a zsidó titkát ne vallásában,
hanem keressük a vallás titkát a valódi
zsidóban.
Mi a zsidóság alapgondolata a világban: A
gyakorlati igények, az önzés.
Mi a zsidók világi kultusza? A nyerészkedés.
Mi világi Istenük? A pénz.
Na tehát! A nyerészkedéstõl és
a pénztõl való fölszabadulás,
tehát a gyakorlati, igazi zsidóságtól
lenne korunk önfelszabadítása.
A társadalom szervezete, amely a nyerészkedés
elõfeltételeit, azaz a nyerészkedés
lehetõségét megszüntetné, lehetetlenné
tette volna a zsidó mûködését.
Vallási tudata feloszló ködként oszlana
föl a társadalom valódi levegõjében.
Másfelõl: Ha a zsidó gyakorlati lényétõl
megszabadul, és annak megszûnésén dolgozik,
akkor eddigi fejlõdésébõl kifelé
halad, az emberi egyenjogúságon egyáltalán,
és az emberi önelidegenedés gyakorlati kifejezése
ellen fordul.
Fölismerjük tehát a zsidóság tevékenységében
a mindenütt jelenlévõ antiszociális
elemet, mely a történelmi fejlõdés,
amelyen a zsidók szorgalmasan együtt dolgoztak, során,
mai magasságát elérte, és amelynek
most szükségszerûen meg kell szûnni.
A zsidók egyenrangúsítása végsõ
jelentésében az emberiség fölszabadítása
a zsidóságtól.
A zsidó már zsidó módon egyenrangúsította
magát.
"A zsidó, akit Bécsben éppen csak megtûrnek,
pénzének hatalma által meghatározza
az egész birodalom történéseit. A zsidó,
aki a legkisebb német államban jogtalan lehet, Európa
sorsáról dönt. Míg a szövetségek
és egyesületek nem vesznek föl zsidó tagokat,
vagy még nem, az ipar tevékenysége a középkor
iparáét magasan túlszárnyalja."
(B.Bauer, A zsidókérdés, 114.oldal).
Ez nem egyedi jelenség. A zsidó magát zsidó
módon tette egyenrangúvá, nemcsak úgy,
hogy a pénz biztosítja hatalmát, hanem úgy
is, hogy a pénz vele vagy nélküle világhatalom
lett és a gyakorlatias zsidó szellem a keresztény
népek gyakorlati szelleme lett. A zsidók úgy
lettek egyenrangúak, hogy a keresztények lettek
zsidókká.
"Newengland jámbor és politikailag szabad lakói"
jelenti Hamilton fõhadnagy "egyfajta Laokón,
aki meg sem kísérli, hogy megszabaduljon a kígyóktól,
akik megtámadták. Mammon az Istenük, nemcsak
szavakkal, hanem testük minden erejével és
lelkükkel is hozzá imádkoznak. Szemükben
a Föld egy börze, és úgy gondolják,
hogy egyetlen kötelességük az, hogy szomszédjuknál
gazdagabbak legyenek. A nyerészkedés foglalja el
minden gondolatukat, a tárgyak váltogatása
egyetlen pihenésük. Ha utaznak, áruikat és
üzleti könyveiket a hátukon viszik magukkal,
és semmi másról nem beszélnek, csak
a kamatokról és a nyereségrõl. Ha
egy pillanatra nem üzletükre gondolnak, akkor ez csak
azért van, hogy a másikat kikémleljék".
Igen, a zsidóság gyakorlati hatalma a keresztény
világ fölött Északamerikában azt
az egyértelmû benyomást kelti, hogy a keresztényi
tanítások kereskedelmi árúvá
lettek, és a tönkrement kereskedõ az Evangéliumban
ugyanazt csinálja mint a gazdaggá lett evengélista
az üzletben.
"Tel que vous le voyez à la tête d'une congrégation
respectable a commencé par être marchand; son commerce
étant tombé, il s'est fait ministre; cet autre a
débuté par le sacerdoce, mais dès qu'il a
eu quelque somme d'argent à la disposition, il a bissé
la chaire pour le négoce. Aux yeux d'un grand nombre, le
ministère religieux est une véritable carrière
industrielle." (Beaumont, p. 185, 186. o. )
"Az, aki egy tiszteletreméltó kongregáció
(egyesület) élén áll, az kereskedõként
kezdte. Mivel üzlete tönkrement, pap lett. Egy másik
ember papként kezdte, de ahogy egy bizonyos pénzösszeget
összegyûjtött, fölcserélte a szószéket
a nyerészkedéssel. A nagy többség szemében
a papi hivatal valójában ipari karrier."
Bauer szerint az:
"Hazug állapot, ha a zsidó elméletben
nem kap politikai jogokat, valóságban pedig hihetetlen
mértékû hatalma van és politikai befolyását,
ha az részleteiben nem is teljesen, nagymértékben
kamatoztatja." (A zsidókérdés, 114.o.)
Az az ellentmondás, amely a zsidó gyakorlati hatalma
és politikai jogai között van, a politikai és
a pénzbeli hatalom ellentmondása egyáltalán.
Amíg az elsõ eszme a második fölött
áll, valójában jobbágyává
lett.
A zsidóság magát a kereszténység
mellett tartotta, nemcsak mint a kereszténység vallási
kritikája, nemcsak mint a megtestesült kételkedés
a kereszténység vallása iránt, hanem
éppen azért, mert a gyakorlatias zsidó elme,
a zsidóság magát a keresztény társadalomban
fenntartotta, sõt, legmagasabb képzésben
volt része. A zsidó, aki a polgári társadalom
sajátságos jelensége, csak a zsidóság
különleges jelensége a polgári társadalomban.
A zsidóság nem a történelem ellenére,
ahnem azon keresztül maradt fönn.
Saját belsejébõl állítja a
polgári társadalom a zsidót állandóan
újra elõ.
Mi volt a zsidó vallás alapgondolata? A gyakorlati
igény, az önzés.
A zsidó egyistenhit ezért valójában
a sok igény többistenhite, egy olyan többistenhit,
amely az Isteni törvény egy tárgyához
lelép. A polgári társadalom gyakorlati igénye,
az önzés a polgári társadalom alapja
és olyanként is lép elõ, amint a politikai
állam teljesen megszületett a polgári társadalom
gyermekeként. A gyakorlati igények és az
önzés Istene a pénz.
A pénz Izrael szorgalmas Istene, amely elõtt más
Isten nincs. A pénz minden Istent és embert lealacsonyít
és áruvá változtat. A pénz
az általános, önmagáéert alkotott
értéke minden dolognak. azért elrabolta a
világtól és a természettõl
sajátos értékeiket. A pénz az ember
önmagától elidegenített munkájának
és létezésének a lénye, ez
az idegen lény uralkodik fölötte és ehhez
imádkozik.
A zsidók Istene elvilágiasodott, Világisten
lett belõle. A zsidó igazi Istene a váltó.
Istene csak a látszólagos váltó.
Az a nézet, amelyet a magántulajdon és a
pénz uralma alatt nyerünk el a természettõl,
az a természetnek valójában az elítélése
és gyakorlatilag annak a lealacsonyítása,
amely ugyan elõfordul a zsidó vallásban,
de csak képzeletben létezik.
Ebben az értelemben Münzer Tamás [1524-ben]
elviselhetetlennek tartja,
"Hogy minden lény tulajdonná változott,
a halak a vízben, a madarak a levegõben, a növények
a földön - a lényeknek is szabadoknak kell lenniük."
Ami a zsidó vallásban absztrakt, az elmélet,
a mûvészet, a történelem, az emberek
megvetése mint öncél, az tudatos álláspontja
sõt erénye a pénz emberének. A faji
viszonyok, a férfi és nõ viszonya kereskedelmi
tárgy lesz. Az asszony is a nyerészkedés
tárgya lesz.
A zsidók változó nemzetisége a kereskedõ
nemzetisége, valójában a pénz emberének
nemzetisége.
A zsidók alap nélküli törvényei
csak a jog és az alap nélküli erkölcs
vallási karikatúrája, amelyek csak formális
szertartásokból állnak, amelyek az önzés
világát veszik körül.
Az ember legmagasabbrendû viszonya a törvényes
viszony, a viszony a törvényekhez, amelyek szemében
nem azért érvényesek, mert azok akaratának
és lényének a törvényei, hanem
mert azok uralkodnak és nem követésük
büntetést von maga után.
A zsidó jezsuitizmus, ugyanaz a gyakorlati jezsuitizmus,
amelyet Bauer a Talmudban felfedezett, az önzõ világ
viszonya az õt uraló törvényekhez, amelyek
ravasz megkerülése a világ fõ mûvészete.
Igen, a világ mozgása a törvények keretein
belül szükségszerûen a törvény
állandó megszegése is.
A zsidóság nem tudott vallásként továbbfejlõdni,
elméletileg sem, mert világnézetének
a gyakorlati igények felé fordulása természete
szerint korlátolt és annak néhány
lépés után vége szakad.
A gyakorlati igények vallása lénye szerint
nem az elméletben, hanem a gyakorlatban találta
meg lényét, mert valósága a gyakorlat.
A zsidóság nem tudott új világot teremteni.
Csak az új alkotásokat és viszonyokat tudta
tevékenysége területére tenni, mert
az a gyakorlati igény, melynek alapja az önzés,
passzív és nem növekszik, hanem csak a társadalmi
körülmények változásaihoz igazodik.
A zsidóság a polgári társadalom végsõ
kialakulásával éri el csúcspontját,
de a polgári társadalom a keresztény világban
teljesül be. Csak a kereszténység uralma alatt,
amely az ember minden nemzetiségi, természetes,
elméleti viszonyát emberi külsejûvé
tesz, tudott a polgári társadalom teljesen az államtól
elválni, az ember minden faji kötelékét
szétszakítani, az önzést, az önérdeket
tenni a faji kötelék helyére, az emberek világát
atomi, egymással ellenségesen szembeálló
egyénekbõl álló világgá
tenni.
A kereszténység a zsidóságból
indult el. És a zsidóságban oldódott
föl.
Elejétõl fogva a keresztény volt az elméleti
kérdésekkel foglalkozó zsidó, ezért
a zsidó a gyakorlatias keresztény, és a gyakorlatias
kereszténybõl ismét zsidó lett.
A kereszténység csak látszólag tette
magát túl a zsidóságon. Túl
elõlkelõ, túl szellemi volt ahhoz, hogy a
gyakorlati igény durvaságát másként
számolja föl, mint a levegõbe való fölemelkedéssel.
A kereszténység a zsidóság kifinomult
gondolata, a zsidóság a kereszténység
egyszerû kihasználása, de ez a kihasználás
csak akkortól lehetett általános, miután
a keresztényseg az ember elidegenedését a
természettõl és önmagától
elméletileg tökélyre fejlesztette.
Csak azután tudott a zsidóság általános
uralomhoz jutni és az eladott embernek az eladott természetet
eladni, eladhatóvá tenni, az önzõ igény
rabjává, a nyerészkedés áldozatává
tenni.
Az eladás gyakorlatban az elvétel . Amíg
az ember vallásosan elfogult, csak úgy tudja lényét
tárggyá alakítani, ha azt idegen és
fantasztikus lénnyé teszi, csak így tud az
önzõ igények uralma alatt gyakorlatilag tevékennyé
válni, praktikus eszközöket elõállítani,
amennyiben tevékenységét egy idegen lény
uralma alá helyezi és neki egy idegen lény,
a pénz jelentõségét kölcsönzi.
A keresztény boldogsági önzés teljes
kibontakozásában szükségszerûen
a zsidók sajátos egoizmusába torkollik, az
égi igény a földibe, a szubjektivizmus az önzésbe.
A zsidó ellenállóképességét
nem vallása magyarázza, hanem vallásának
emberi alapja, a gyakorlati igény, az önzés.
Mert a zsidó valóságos lénye a polgári
társadalomban általában kiteljesedik, világi
lett, ezért tudta a polgári társadalom a
zsidót vallásos lényének nem valódi
voltáról meggyõzni, amely csak a gyakorlati
igény eszmei tekintetbe vétele. Tehát nem
a Pentateuchban vagy a Talmudban, hanem a mai társadalomban
találjuk meg a mai zsidó lényét, nem
absztrakt, hanem nagyon is tapasztalati lényként,
nemcsak mint a zsidók korlátoltságát,
hanem mint a társadalom zsidó korlátoltságát.
Ha a társadalomnak sikerül a zsidó sajátságos
lényét, a nyerészkedést és
annak elõfeltételeit megszüntetni, akkor a
zsidó létalapja megszûnik, mert tudatában
nincs többé olyan tárgy, mert szubjektív
bázisa, a gyakorlati igény emberi lett, mert az
egyéni-érzéki létezés és
a faji létezés konfliktusa föloldódott.
A zsidók társadalmi felszabadítása
egyenlõ a társadalom felszabadításával
a zsidóságtól.
=================